Na, új szakasz. Költözés, új emberek, új élethelyzet. Dolgozni kezdtem.

Érdekes, most még külső megfigyelőként vagyok inkább jelen a helyzetben, és lenyűgöző, hogy viselkednek az emberek.... A belső poénok jönnek folyamatosan, van amit kommentálnak, hogy megértsem, van ami bent s marad. Van amikor berántanak a szituációba és akkor mint egy nagy szivárvány közepén ülni, magas, változatos és csúszós érzés. :)
És ugyanakkor teljesen át tudnak nézni az emberen, mintha ott sem lennék.
Amikor azt mondom lenyűgöző, azt így is értem. Sosem voltam még ilyen helyzetben. És különös figyelni a változást. Hol fogok tartani egy hét múlva? :)

Az ilyen napokra különösen jó zene a Hybrid. Mondjuk ez.
https://www.youtube.com/watch?v=_oeslAqeTEc
 

Hát, ha mi állítjuk magunkról mély meggyőződéssel, hogy vendégszerető népség vagyunk, akkor nem tudom a lengyelek mik. Vendégimádók!
Reggeli a hotel éttermében, hát aki járja a világot, annak bizonyára nem szokatlan ez a szitu, de nekem új volt, hogy 10 percenként új adag (finom!) tojásrántottát hoznak...
Aztán ebéd, mindig ugyanazon a helyen (az ajtóra ki van írva: free music, ez is valami...)
És mindig ugyanolyan jó minőségű zab. :) Tormás krumplipüré, husi, csalamádé vagy épp rizs, husi és céklapüré... Én személy szerint nem rajongok a cékláért, de azért voltak jó módjai az elkészítésének odakint. Kettőtől háromig kellemesen meg lehet ebédelni, minden falatot kiélvezve. Gondolván, hogy majd valami kis saláta lesz a vacsora, fitnessz életmód, ha már nincs időnk elmenni futni napközben... Nem, nem, ha lehet még nagyobb adag mint az ebéd.
Levessel, desszerttel. :)
Szóval ha nyaralni készültök, remek kis hely, ajánlani tudom. :)
 

Vannak azok a napok, amikor összedől a világ. Mindenestül. Az építkezés meg sokáig tart (magyar építőipar, heh!)
Nekem ilyenkor sokat segít egy-egy film. Nem a mondanivalója, mély filozófiai tartalma miatt feltétlenül, hanem mert eltereli a gondolataimat egy tudottan irracionális tartalomra.

Vörös Sárkány. Ragyogás. Valami fröcsögős horror.
Oroszlánkirály. Life as we know it. Valami nyálas, sírós rom. vígj. Lehetőleg amerikai, a franciák humora sokkal bonyolultabb... :)

A különbség: A thrilerekben, horrorokban, mindig azok a pasik halnak meg, akiknek szurkolok. A rom. vígj-okban mindig azok a srácok jönnek össze a helyes csajjal, akiknek nem szurkolok.
A hasonlóság: Mindkettőnél sírok az apás konfliktusok feloldásánál. Mindkettő végén egyféle megelégedéssel konstatálom, hogy az erkölcsi világképemnek megfelelően történtek a dolgok. Értsd: Nem, ölni nem helyes, nem átbaszni a férfiakat nem helyes, kis kegyes hazugságokkal élni nem helyes. Mégis a végén a megoldás mindenkinek meghozza a világ helyrebillentését.
Megnyugtató. Van élet a filmek után. :)

Na és akkor zene:
https://www.youtube.com/watch?v=_4q9CaQGgC0
 

Amikor elvesztek, meglelek valamit. Az élet szép, nagy és kívülről igazságosnak tűnő körforgása.
Vegyük például az én esetemet.
Elvesztettem az átmeneti munkám, de megleltem egy régóta élő kérdésre a választ.

A kérdés: Miért nem működik a kapcsolatom apámmal, holott annyira sokat próbálkozunk?
Komponensekre bontva: Nem működik, mert mindketten premisszákkal állunk a dologhoz, pontos képpel, hogy mit is szeretnénk kapni ettől. Én stabilitást és figyelmet. És ezt kommunikációban gondoltam megvalósítani. Beszélgessünk, ismerjük meg egymást.
A beszélgetések vége leggyakrabban veszekedés, és én is lelkiismeret furdalást érzek, és ő is azt gondolja, hogy ez a helyes, mert én basztam el.
További komponens a külső tényezők összessége. Mármint a barátnő. Akivel a világ csodásan szép, akinek a fia igazi mintafiú. Úgy érzem ilyenkor merül fel a kérdés a fejében: miért nem lehet az enyém is ilyen?
És amire még rámutatott egy kedves barát: nem vagyok fiú. Két bátty mellett én nem autoszerelésben nőttem fel. Nem is lettem kiokosítva. Értelmiségi alja vagyok. (Van benne valami, még a villanykörtét sem tudom kicserélni... :))
 

Már nem hibást keresek, nem akarom kimondani, hogy ki miért hibás. Csak megoldást szeretnék.

Megoldás első komponense: Trancsírozós akciófilm! :)

És a ma délutáni beszélgetésem Mr. P.vel visszahozta a sziget nosztalgikus élményeit: nevezetesen azt, hogy mennyire zseniális volt a deftones koncert.
Íme hát: https://www.youtube.com/watch?v=LPW92FVMnFI
 

Na ez most egy olyan bejegyzés, mint amikor fotózik az ember. Nem úgy céllal, csak mert miért ne, mert valami épp megfogja.

Nagyim beteg lett. Illetve nem is beteg, hanem egy fájdalmas állapotba került. Hátcsigolya összeroppanás. 87 évesen némi kis sziszegéssel tűri az egészet. Ez csodálatos (a szó eredeti, jó értelmében).
Ami még csodálatos, hogy mennyire mást jelent embereknek a gondoskodni, szeretet és hasonló szavak léte.

Nekem azt jelenti, hogy ha tudok segítek, ha csak annyival is, hogy ülök az ágya melletti fotelben és néha szólok egy jó szót. (Tegyük hozzá, hogy mondjuk nekem azért sok időm van, nincs családom akikről nekem kéne gondoskodni, ilyenek. Csak dolgozgatok és aikidozom, a barátaimmal töltöm az időt...)
Másoknak (vérrokon) a messzi támogatás megy jól. Egy telefon, talán, vagy egy telefon a többieknek, hogy minden rendben van e... Vagy megint másoknak az utasítgatás. A kiborulás.

Na akkor velem van a baj, mert egy ilyen 'baszott rokonságban én nem vagyok ilyen, vagy velük van a baj, amiért nem tudnak úgy viselkedni, ami szerintem ilyenkor elvárható lenne?
Lehet, hogy túl nagyok az elvárásaim?
Csak ilyenkor végiggondolom, hogy mi lenne ha velem csinálnák ezt... nem örülnék.

Na ezért jó az unalmas munka, van időm agyalni.. :)

Pörög az élet. És mindig jönnek újabb és újabb kérdések.
Mikor kell feladni? Meddig érdemes küzdeni egy olyan okért, ami igazából nem is belátható?
Nem személyem határait keresem, annál tudatosabbnak gondolom magam, hanem a racionalitás (időről időre változó) határát.

Ténylegesen erkölcsök vezetik az életet, vagy a spontán módon alakulás határozza meg a mindennapjainkat? Hol a határ, amikor az ész és az erkölcs győz?

Nő vagyok, nyilván nem tagadhatom le, hogy nagyrészt az érzelmek rabja vagyok.
De ilyen és ehhez hasonló józanabb pillanataimban igyekszem ésszel élni.
Csak mire jó ez? Semelyik esetben nem érzem az előre haladást.

Szeretek az aikidora hivatkozni, oda vonni a párhuzamjaimat, mert annyira univerzális.
(sajnos ez az a dolog, ami könnyebben érthető, ha az ember legalább sejti mi is az az aikido.)
Nemrég kezdtem el azt látni, hogy nem elég, ha tudom definiálni, mi az az aikido, ahhoz, hogy fejlődjek. Tudnom kell a saját (testem és elmém) határait és meg kell tudnom határozni a pontos helyem a világban. Ha ez megvan, nemcsak az aikido, de az egész életem tart majd valamerre.
Milyen kérdésekre kell ilyenkor választ kapnom?
 

Nem csoda ha az ember szombaton bepunnyad és gondolkodik.
Vagy (relatíve) sok időt tölt a családjával.
Én ilyenkor mindig meglepődök, mennyire el lehet beszélni egymás mellett...
Vagy én vagyok érzelmileg túlforrva és sokat várok el (megértést), vagy én vagyok
érzelmileg elmaradva.
Mert nem értem.
Miért nem adnak egyenes választ egy kérdésre...
Miért nem lehet egy kicsit azt a játékot játszani, hogy megértitek amit mondok, és arra is reagáltok?
Sokszor várom el, hogy ha mondok valamit, azt értsék is meg. Ma például 3szor is kimondtam: mérges vagyok Rád.
Válasz: semmi releváns tartalom, mellébeszélés.

És most nekem feladatom eldönteni, hogy adott esetben a partnerem nem fogta fel mint mondok (tegyük hozzá, igyekeztem egyértelműen kommunikálni), vagy esetleg felfogta, de nem szándékozik választ adni... de ha ez van, miért nem? Kínos ez a kérdés?
Akkor szorítsam a kommunikáció menetét olyan keretek közé, ami kellemes?
De az nem lesz érdemleges, nem adja meg az általam elvárt válaszokat.
És ki adja meg a választ.
(Persze eshetőség az is, hogy nincs válasz, akkor merre tovább?)
Sokat agyalok a kommunikáción. Miről érdemes, miről kell és mikor kérdéseket feltenni.
Például aikido: Bizonyos szinteken még nem érdemes az örök szabályokról kérdezősködni, mert nem ad választ az edző, előbb az alapokat kell elsajátítani.... 
Kommunikációban az alap a közösnek tekinthető tudástár. Ez egy család esetében elég jól körülhatárolható. Ha szintet akarunk lépni, vizsgázni a barna övre, már nem elég csak az alapokat tudni, már reagálni is kell a külvilágra és teljesíteni kell egy feltételrendszerben. Ez egy előre meghatározott rendszer, nem érhet túl nagy meglepetés. És kell erőnlét is. Kitartás. A kommunikációban sincs ez másként, türelem és kitartás, választékosság kell, hogy megértsék az embert. Ez magán az 'adó' félen múlik.
Reális elvárni a másiktól is ugyanezt a türelmet, választékosságot és odafigyelést?

Azt hiszem nagy szerencsém van, mert több olyan ember is részese a mindennapi életemnek akikkel el tudok kommunikálni, csodálatosan és többnyire zökkenőmentesen.
Csak akiktől most a választ várnám, ők nem adnak.
 

Nézem a 24 c. sorozatot. Nem új hobbi, régen is szerettem.
De még sosem képesztett el ennyire, mi mindent lehet csinálni 24 óra alatt.
Túllépve persze a fikció határán....
Végiggondolva, Te, Kedves Olvasó, mi mindent csinálsz egy átlagos 24 óra alatt?
Semmiféle propagandát nem indítok a kevesebb televíziózásért (habár megdöbbentő, hogy napi kb 4 órát ülünk a masina előtt) és nem érvelek az aktív kikapcsolódás mellett, de tuti, hogy jól osztjuk be az időnk?
Mert személy szerint én meglehetősen ritkán érzem, hogy okosan osztottam be a napom.
 

Amúgy már épp aludni készültem. De a legszabadabb gondolatok mindig ilyenkor jönnek, és most csodák csodájára nem voltam lusta kinyitni a szemem és leírni ezeket.
Épp azon filozofálgattam, milyen nyelvi megformáltsággal akarom vezetni ezt a blogot.
Hát, válasz az nincsen, csak ötletek és próbálkozások. Remélem a rutin majd megadja a kívánt ívet. :)

Alváshoz:
https://www.youtube.com/watch?v=p5N-gyS-8Cg
 

Az első süti amiről eldöntöd, márpedig ez a kedvenced, egy első edzés, amikor eldöntöd ez neked való, egy első kiábrándulás a nagybetűs életből, amikor a McDonalds pult másik oldalán találod magad....
A célja annak, hogy eme kis blogot megalkottam az, hogy kiderüljön valóban érdemes vagyok e arra, hogy olvassanak.
Nem zsákbamacska, nem fogok Nietzsche idézetekkel traktálni senkit, inkább a saját véleményemet és nézőpontomat akarom megosztani a világgal. A világról, az aikidoról, a kocsmákról, emberekről (név nélkül természetesen).
És a zenei ízlésemet fogom ráparancsolni mindenkire, mert ez egy igen igen rossz szokásom. :)