Pörög az élet. És mindig jönnek újabb és újabb kérdések.
Mikor kell feladni? Meddig érdemes küzdeni egy olyan okért, ami igazából nem is belátható?
Nem személyem határait keresem, annál tudatosabbnak gondolom magam, hanem a racionalitás (időről időre változó) határát.

Ténylegesen erkölcsök vezetik az életet, vagy a spontán módon alakulás határozza meg a mindennapjainkat? Hol a határ, amikor az ész és az erkölcs győz?

Nő vagyok, nyilván nem tagadhatom le, hogy nagyrészt az érzelmek rabja vagyok.
De ilyen és ehhez hasonló józanabb pillanataimban igyekszem ésszel élni.
Csak mire jó ez? Semelyik esetben nem érzem az előre haladást.

Szeretek az aikidora hivatkozni, oda vonni a párhuzamjaimat, mert annyira univerzális.
(sajnos ez az a dolog, ami könnyebben érthető, ha az ember legalább sejti mi is az az aikido.)
Nemrég kezdtem el azt látni, hogy nem elég, ha tudom definiálni, mi az az aikido, ahhoz, hogy fejlődjek. Tudnom kell a saját (testem és elmém) határait és meg kell tudnom határozni a pontos helyem a világban. Ha ez megvan, nemcsak az aikido, de az egész életem tart majd valamerre.
Milyen kérdésekre kell ilyenkor választ kapnom?