Na ez most egy olyan bejegyzés, mint amikor fotózik az ember. Nem úgy céllal, csak mert miért ne, mert valami épp megfogja.

Nagyim beteg lett. Illetve nem is beteg, hanem egy fájdalmas állapotba került. Hátcsigolya összeroppanás. 87 évesen némi kis sziszegéssel tűri az egészet. Ez csodálatos (a szó eredeti, jó értelmében).
Ami még csodálatos, hogy mennyire mást jelent embereknek a gondoskodni, szeretet és hasonló szavak léte.

Nekem azt jelenti, hogy ha tudok segítek, ha csak annyival is, hogy ülök az ágya melletti fotelben és néha szólok egy jó szót. (Tegyük hozzá, hogy mondjuk nekem azért sok időm van, nincs családom akikről nekem kéne gondoskodni, ilyenek. Csak dolgozgatok és aikidozom, a barátaimmal töltöm az időt...)
Másoknak (vérrokon) a messzi támogatás megy jól. Egy telefon, talán, vagy egy telefon a többieknek, hogy minden rendben van e... Vagy megint másoknak az utasítgatás. A kiborulás.

Na akkor velem van a baj, mert egy ilyen 'baszott rokonságban én nem vagyok ilyen, vagy velük van a baj, amiért nem tudnak úgy viselkedni, ami szerintem ilyenkor elvárható lenne?
Lehet, hogy túl nagyok az elvárásaim?
Csak ilyenkor végiggondolom, hogy mi lenne ha velem csinálnák ezt... nem örülnék.

Na ezért jó az unalmas munka, van időm agyalni.. :)